Jujj, de izgi!

Vannak írásaim, amiket nem csupán képzeletem határtalansága alkotott. Valóságot is rejtenek... 

Félelem

Egyszer még az általános iskolában kaptam egy feladatot, amit akkor még nagyon egyszerűnek tartottam. A legnagyobb félelmemről/ félelmeimről kellett néhány mondatot írni. Olyanokat írtam, mint bárki más. Félek a hernyótól, a sötéttől, és a haláltól. Csupa olyan dolog, amitől mindenki fél. És most, közel 10 év után újra megkérdezték ezt tőlem. Egy önelemző órán kellett erről írnom. Ismét elgondolkodtam, és már teljesen más félelmem van. Nem félelem volt, miről akkor írtam, csupán egy kisgyerek nézete a világgal szemben. Ma már mindent másképp látok, és mást tartok fontosnak. A dologaztomban valami ilyesmit írtam:

Az én legnagyobb félelmem az, hogy azok, akiket szeretek, úgy igazán, teljes szívből, akkor hagynak majd el, mikor a legnagyobb szükségem lenne rájuk. Nem a bizalom hiányzik belőlem, mert bízom és hiszek bennük, de rettenetesen félek. Félek, hogy valamiért kevés leszek már, egy semmi válok, és magamra maradok. Hogy találnak mást/másokat, akik jobbak, többek, mint én. És majd egyedül maradok az érzéssel, hogy szeretem őket. Sokan megkérdőjelezik azt, hogy mindenkinek meg akarok felelni. Épp ezért, mert félek, ha nem vagyok tökéletes, ha nem vagyok elég jó, akkor elhagynak, és én egyedül maradok. Más félelmem nincs, csak a magány gondolata rettent el.

...mert minden rosszban ott rejtőzik a jó

Vannak napok, mikor csendesen sétálok egymagam az utcákon, és közben hallgatom, figyelem a mellettem elhaladó embereket. Nagyon nevetségesek tudnak lenni. Valami hasonló dolog történt a minap is velem. Épp a házunk előtt álltam, mikor elrobogott előttünk valaki, aki eddig túlságosan is befolyásolta az érzéseimet. Érdes, szúrós pillantása kicsit rosszul érintett, és elszomorodtam emiatt. Akartam, hogy rám mosolyogjon, de nem tette. Ismerem őt, sokat beszélgettünk már, de minden egyes csevej után törpült a szememben. És akkor döbbentem rá igazán, hogy most én voltam az áldozat. Nem fogok ezen rágódni, nem ér ennyit, már csak nevetek rajta, és azon is, hogy neki Ki/Mi jelenti az igaz szerelmet. Én túl magasan vagyok ahhoz, hogy leereszkedjem hozzá. Neki pedig sosem lesz bátorsága feljebb mászni. Másabb világban él ő, mint én. Már tudom, semmi közöm a fajtájához. Igen, vannak, akik az olcsó „dolgokat" szeretik, én nem tartozom a könnyen megvehető árucikkek közé. És ettől kezdve ezt észben tartom. Tudom, egyszer mindenért kárpótol az élet, az elvesztett perceim, ha csak pillanatok képében is, de visszatérnek majd, és én boldog leszek. Az ajkam ezentúl csak nevetni fog, szemem pedig nem ismeri többé a könnyeket. Még ha másra nem is volt jó ez az ember, arra megtanított hogyan lépjek tovább emelt fővel, úgy, hogy soha többé ne fájjon. Nem hiszek a véletlenekben, minden okkal történik. Minden. 

Én szabadságot láttam a szemében

Egyszer találkoztam egy igazán különleges férfival. Volt valami a pillantásában, egészen különleges érzéseket váltott ki belőlem.  Mintha nem is erről a bolygóról származna, teljesen megbabonázott, de a lényeg tulajdonképpen az, amit maga után hagyott bennem. Igen, mert túl hamar jött, és még idő előtt távozott. Elgondolkodtatott az, ahogyan elmélkedett a világról. Nekem vannak céljaim, álmaim, vágyaim. Én mindig küzdök valamiért, harcolok, hogy lehessek valaki. Mikor este lefekszem aludni, tudom, mit kell tettem másnap. A fejemben körvonalazódik a holnap. Tudom, melyik úton kell haladnom, és már akkor elkezdek gondolkodni azon, hogy majd merre menjek, mikor még az útelágazást sem látom. Minden napom egyre közelebb visz a célomhoz. És ő? Ő azért olyan különleges számomra, mert sosem tudja, mi történik majd, ha felkel a Nap.  Nincsenek álmai, céljai, igazán szabad ember. Minden reggel ugyanúgy készítem el a kávémat. Bögre, kávé, tej, kevés cukor. A sorrend sem változik. Mindig ugyanaz a megszokott unalmas körforgás, csak azért, mert előttem lebeg egy célnak nevezett valami, amiről senki sem garantálja, hogy egyszer elérem majd. Az ő kávéja minden nap más ízű. Nem tudja, holnap reggel hogyan készíti el. Talán kifelejti a tejet, talán sok cukrot tesz bele, vagy egyszerűen iszik helyette egy csésze teát. Ezért hatott rám mindig a közelsége. Ő bátor, független, és szabad. Míg én önmagam rabja vagyok, egy nő, aki megfelelni vágyik mindenkinek. Ámulatba ejtett nemtörődömsége, hogy bár mindent félvállról vesz, mégis él. Senkinek sem próbált imponálni, buja tekintete mégis vonzotta a körülötte lévőket. Hogy én? Én a szabadságot láttam szemében, a szűnni nem akaró vágyódást az ismeretlen, álmok, célok nélküli élethez. 

Fiúk lányok, barátok, nem barátok...

Az élet nem múlhat el kapcsolatok nélkül, folyton keressük a társunkat, és most nem feltétlen a szerelemre gondolok. A barátság ennél sokkal fontosabb lehet. Én tudom. Millió ember jön, megy az életünkben, de nem mindenki hagy maga után lábnyomot a szívünkön. De mi van a fiú-lány barátságokkal? Létezik e egyáltalán, vagy mindez csupán egymás, és önmagunk becsapása? Nos, én hittem benne. Mindig úgy véltem, igen is lehetséges, hiszen ember és ember között nincs különbség, egyformák vagyunk, és mért ne értené meg egymást nő és férfi szavakból. Csókok és vágyak nélkül. Nem mondom, hogy sok fiú barátom volt eddigi életem során. Egy kettő viszont mindig akadt.

Történt valami velem... Ez után minden megváltozott bennem. Azt kell, mondjam, létezik ez a fajta barátság, de nagyon ritka. Annyi film szól arról, hogy a kicsi koruktól fogva magukat barátoknak valló fiú és lány a végén mindig egymásba szeret és boldogan élnek. Ez viszont csak a vásznon mutatkozik meg. Valójában ilyen nincs. Miután megesküdtünk, hogy barátok vagyunk, valami elkezd változni. Az egyik félben. Vonzódás, vágyakozás. Vajon hogyan csókol? Hogyan simítaná végig az egész testem? Éjszaka mit súgna a fülembe? És hasonló kérdések tömkelege kavarog a fejünkben. A fiú-lány barátságok 99 százaléka nem igazi barátság, mert vagy túl hamar véget ér, vagy az egyiknek örökké fájni fognak a beszélgetések, az együtt töltött közös percek. És mindig az jár rosszul, aki beleszeret a másikba. De hogy is ne szeretne bele, hiszen mindent együtt csinálnak, tulajdonképpen egy pár, csak az ágyat nem osztják meg egymással. A szerelmesnek pedig választania kell. Mindkét lehetőség neki fog fájni, hiszen vagy csendben tűr, és elviseli azt, hogy csak barátok, de mindezt be is vallhatja. Akkor azonban már semmi sem lesz ugyanaz. Többségében a másik fél nem viszonozza a szerelmet. Kegyetlen érzés. De mindezt személyesen átélni, azaz igazi fájdalom, amikor csak őrlődsz, mert nem tudod mit kéne cselekedned. Csak azt tudod, jobb vele, mint nélküle. Nem beszélsz, némán hallgatod, ahogy ő másról áradozik neked. És te még csak könnyeket sem ejthetsz, mert rögtön magyarázkodnod kéne. És mégis hogyan jössz te ahhoz, hogy szeresd őt?! Mindennél jobban vágysz arra, hogy megöleljen, de mikor ez bekövetkezik, érzed, nem úgy érint meg, mint amire neked lenne szükséged. Legszívesebben meghalnál. Mikor valaki megbántja, anyatigrisként támadsz, védelmezed őt. A legrosszabb mégis az, hogy a körülöttetek élők mindent tudnak, csak ő nem látja az igazi tekinteted.  Egy idő után azonban a titok már nem maradhat titok. Vallanod kell. Beszélned. Aztán jön az a bizonyos kínos csend, ami még sosem volt köztetek. Majd egyre jobban eltávolodtok egymástól. Egyre kevesebbet beszéltek, és végül eltűnik az életedből. Te pedig szenvedsz, és nem találsz békét nyomorult életedben.

Nos, tulajdonképpen ekkor döbbentem rá én is, hogy mennyire naiv voltam. Hittem abban, amiben nem kellett volna. Fiú és lány barátság. Elhittem azt, hogy barátok vagyunk. Kezdetben tényleg nem éreztem iránta az égvilágon semmit. Ám néhány együtt töltött hónap után, miután közel kerültünk egymáshoz, minden megváltozott. Én belészerettem, ő viszont nem tudott hasonlóképp tekinteni rám. Így folyton megbántottuk egymást, és eltűnt az a hatalmas rajongás, amit kezdetben éreztünk a másik iránt.

Végezetül pedig, azt hiszem, mindketten azt látjuk a leghelyesebbnek, ha megtartjuk a két lépés távolságot. Nem beszélünk, nem keressük egymást, nem tudom, ő mire gondol. Engem pedig lassan megöl a tudat, hogy nincs többé.

Néhány pillanat csupán

És a kezén vakítóan csillant meg a karórája... Arca a gondolkodás homályába merült...Lassú lélegzete átjárta a félig üres termet, de nem szólt...csak néha kapta el a pillantásomat...Valami különös légkör alakult ki köztünk...éreztem, ahogy forr, izzik a levegő...egyszer-egyszer végig simítottam a hajam...Ő a homlokát törölte...Tekintetünk egy pontban ért össze...ajkát finoman érintette nyelve...és én csak szelíden mosolyogtam...Az időt kémlelte...miközben ujjai lassan elterültek arcán...

De másról szól a dal... Ő csupán egy újabb hangjegy azon a kottán, amit még én sem ismerek.

It's my new life

- Mesélj az „új életedről"!

- Mit mondhatnék?

- Az igazat.

- Egészen különleges.

- Akkor már nem félsz?

- Nem. Kicsit sem. Ellenkezőleg. Már bátor vagyok. Röpke három hónap alatt olyat láttam, mint még soha. Ezer apró fény ragyog körülöttem. Hogy megváltoztam? Nem. Most vagyok az igazi énem. Ők azok, akik hagytak kibontakozni, akik mellett ember lehetek. Eddigi életem során csupán lelki szemeteszsák voltam, ami sosem ürült ki, mert nem hagyták, hogy kiborítsam. De most, most megkérdezik tőlem, hogy vagyok. Mögém látnak, és nem félek közel engedni magamhoz őket. Érzem a gondoskodásukat, azt, hogy törődnek velem. Ez ad erőt a mindennapjaimhoz. Régen csupán árnyék voltam. A saját árnyékom. Szürke és homályba merülő. Most ragyogok. A csillagok éjszaka irigyelnek, mert nagyobb a fényem, mint valamennyinek ott fent.

- Szereted őket?

- Ez nem kérdés. Ez válasz. Szeretem őket. Mindet egytől egyig. Mintha mindig is rájuk vártam volna. Most beteljesült a kívánságom.

- És ők? Vajon tényleg szeretnek téged?

- Ebben nem kételkedem. Látom a szemükön. Nem hazudnak. Nem hazudhatnak. Így nem lehet. Csak az igazi szeretetnek van ekkora fénye. Hát nem látod, milyen fényes vagyok?

- De. Ragyogsz. Mint még soha. Látom a szemeden, hogy boldog vagy.

- Az vagyok. Valóban az. Az élettől kaptam őket. A legszebb ajándék. Az egyikőjük egyszer azt mondta, hogy a lelkemért szeret. Szép szavak, de akár üresek is lehetnének. De nem voltak azok. Én láttam közben az arcát, láttam a szeméből áradó tiszta szeretet fényét. Ki sem kellett volna mondania, de jól esett hallani. 12 évnyi „barátság" sem érhet fel, ahhoz, amit akkor láttam, akkor hallottam, valakitől, akit még meg sem ismertem. Köztünk nincsenek ezer emlékek, nincsenek együtt töltött hosszú esztendők, de mégis többet adott, adtak nekem e néhány közös pillanattal, mint bárki, bárkik eddigi életem során.

- Örülök, hogy boldog vagy. De vigyázz! Ne engedd, hogy összetörjön a szíved.

- Ők azok, akik óvják a szívemet. Sosem fogják bántani. Soha, de soha nem voltam még semmiben sem ennyire biztos. Sokan kérdezték már tőlem, hogy meghalnék e érte vagy érte. Nem. De értük. Igen. Bármikor, bárhogyan. Szeretem Őket.

Álom, édes álom

Kislányként sokat voltak visszatérő álmaim. Valójában csak egy. Nagyon sokat jártam ebben az álomban. Volt, hogy szinte minden nap. Ugyanaz a helyszín, én szereplek benne. És még valaki. Meg egy hófehér paci.

Miután álomba merültem, a következő történt...

Egy hatalmas kastélyban vagyok. Mindenütt szobák vannak, a szobákban pedig nagy szekrények tele szebbnél szebb ruhákkal. Egyenként felpróbálom őket. Egyre gyorsabban változnak rajtam. Már hozzájuk sem érek. Maguktól cserélődnek. Majd egy egyszerű fehér ruha marad rajtam. Érdekes, hogy cipő nélkül, de kiszaladok a szobából. A hajam hosszú, szinte a derekamat érinti. A kastély előtt egy gyönyörű, fehér szőrű paripa áll. Felpattanok a hátára és elindulunk. Óvatosan lépked velem, mintha féltene engem. A lábam a ló két oldalán lóg, nem női nyeregben ülök. Egyre inkább vágtatásra biztatom az állatot. Már szinte vágtat velem. Körülöttem nincs semmi csak a szél hangját hallja a fülem. Az ég sötét, és minden olyan ijesztő, aztán egyszer csak...Leesek a lóhátról. Néhány métert gurulok a földön, aztán megszédülök és...Nem tudok felállni. Fájdalmat érzek a lábamban. Ekkor észreveszek egy kézfejet, ami felém nyúl. Próbálnám megfogni, de nem sikerül. Egyre jobban erőlködöm, nyújtózkodom, de semmi. Egy férfikéz, bizton állíthatom. Erős és hatalmas...Újra megszédülök...és felébredem...

Sokat tépelődtem rajta, vajon mit jelenthet ez az álom. Anya azt mondta, hogy talán azért nem látom a "megmentőm" arcát, mert még nem ismerem, még nem tudom ki az...

Rég nem álmodtam újra...De nem rég ismét felbukkant a titokzatos kastély, a tiszta ruha, a csodás paripa, a félelmetes égbolt, a gyorsan suhanó szél hangja...Ismét vágtatok...leesem...gurulok...szédülök...fáj...ott a kéz, felém nyúl...felnézek és látom ŐT...a szemét...barnák...csillognak...rám mosolyog...Ő az...felsegít, és magához ölel...elered az eső...a fülembe súgja, hogy...de nem értem...és fölébredem...Próbálok visszaaludni, tovább "álmodni a valóságot", de nem sikerül...

Reggel értetlenül ülök az ágyam szélén...Vajon mit akart mondani...???

Remembrance

A minap az elmúlt éveimet pakoltam össze. Mennyi emlék. Ami másoknak csupán kacat, az nekem kincs.

Régi papírfecnik, tanórai titkos levelezések, fizikapuska, oklevelek, étteremből lopott szalvéta, sok kitűző, ajándékba kapott gyergyatartó és egy kopott fényképalbum...
Könyvek, füzetek, elhegyezett ceruzák és kifogyott tollak. Igen. Lehet, hogy más csupán ennyit lát, ha a kezébe veszi ezeket.
Én arcokat látok. Hol kedveset, hol szomorút. Titkok jutnak az eszembe. Összesúgások a matek órán...hopp, egy törött számológép...:)
A szobám közepén törökülésben ülve fellapoztam a naplómat. Jujj, mennyi esemény, mennyi élmény, mennyi emlék...

"Kedves Naplóm! Tegnap buliban voltam. Anya végre elengedett. Fúú, tök jól éreztem magam..."

És hasonló információk. Dátumok és nevek.

Az első szerelem. Az első csók. Az első szál cigaretta. Az első pohár alkohol...

De furcsa volt ezeket újra átélni.

És megtaláltam Leót. A plüskutyust. Még a Balcsira is elkísért.

Majd a kezembe került egy levél. Szerelmes levél. Aztán még egy és egy újabb. A címzett ugyanaz, de sosem volt bátorságom odaadni neki. Már mosolygom rajta, de akkor mennyit sírtam...

És a fényképek...Balaton...Kékes...túra a hegyekben...hajókázás a Tiszán...Múzeumok...tengerpart...délutáni főzés és grillparty...velük...

Szeretek emlékezni. Úgy gondolom az ember legnagyobb kincse az EMLÉK.

Nos életemnek ezt a fejezetét lezártam...

De tudom, bármikor fellapozhatom azt a képzeletbeli könyvet, ami az emlékeimmel van tele...

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat