Leginkább a versekben tudom kiírni az érzéseimet. Néhány rím a sor végén, és a lelkem száll... 

---

Lelkemből... szívedig!

Már tudom, hogy érted élek,

nélküled mindentől csak félek,

de ha mellettem vagy, bátor leszek,

mert minden rossztól megvéd a kezed.

Bocsáss meg, ha néha bántalak,

pedig ha tudnád mióta vártalak,

mert ahogy te szeretsz, nem szeretett senki,

hogy egy senki vagyok, már kezdtem elhinni,

de jöttél te, és megmentettél önmagamtól,

kiszabadítottál a legmagasabb toronyból,

és elhiszem, hogy ez az én mesém,

mint hős királyfi térdeltél elém.

Mégis csaltam könnyet zöldellő szemedbe,

pedig ha tudnád, mi minden jár az eszembe.

Ha velem vagy másképp lüktet ereimben a vér,

kicsi szívem most hát sok bocsánatot kér,

mert néha ő is itt-ott elbotlik, meg hibázik,

és ilyenkor a te szíved neki nagyon hiányzik,

meg én is kiáltam hangosan az égnek,

csak téged szeretlek Krisztián, egyedül csak Téged!!

Fm.

Álarc mögött...

Ha mindez színészet,

hát tapsot érdemelsz,

jól játszottad a szereped,

de egyszer majd elém térdepelsz,

és én büszkén emelem kezem a magasba,

mint győztes királynő a szemedbe nevetek,

eltaposlak minden megbánás nélkül,

kacagva figyelem, ahogy arcod a fájdalomtól kékül,

és többé már feléd sem fogok nézni,

hiába is próbálsz bocsánatot kérni,

lepereg rólam majd minden szavad,

a színpadon egyedül maradsz,

megvetésem lesújtom összeroskadt testedre,

színészkedj csak, vakító mosolyod már nem fed le,

nem leszel része az életemnek,

csak, mint néző követheted tovább...

Fm.

Amikor már nem hiányzom...

Lesz idő, mikor kinézel az ablakon,

vagy egy régi képet találsz az asztalon,

és a szíved már meg sem dobban,

még a kályha tüze sem lobban.

Nem érzed, hogy hiányzom,

az álmaid sem kell vigyáznom,

mert nem leszek része életednek,

más célja lesz végzetednek.

Még csak emlék sem leszek,

sem zaj, vagy apró neszek,

neked már nem hiányzom,

nem vagyok már lidérces álom,

mitől úgy menekültél,

sokszor hangosan üvöltöttél,

most már nem létezik,

még csak létéről sem kérdezik.

Már nem hiányzom neked,

már sosem lehetek veled,

és fáj a tudat, hogy többé soha,

nem láthatlak, hát repülj szívemtől tova.

Fm.

Egy téli éjszaka volt...

Azon az éjen belém látott,

szememben látta a tiszta valóságot,

és már nem akart nekem hazudni.

Néma volt, már nem beszélt,

csodákat többé nem remélt,

homály borult a langyos szobára.

Odakint kacagott a szél,

karjával átölelte a tél,

csak mi bámultuk a halk csillagokat.

Már nem mondtam, hogy szeretem,

azt sem, hogy majd feledem,

némán tűrtem az időnek.

Hajnal volt már, mikor elhagyott,

szívem hideg jéggé megfagyott,

tekintetem lassan követte a havas utcán.

Nevét kiáltottam a szürke égnek,

a fénysugarak arcomhoz értek,

kezemmel a koszos járdát kapartam.

Táncolt egy hópehely, hajamon megcsillant,

elhalványult képe előttem fel-felvillant,

Miközben erőtlenül bolyongtam egymagam...

Fm.

Elveszve...

Talán nem jó reménykedni, messze vágyni kell,

mégis tekinteted oly sokszor a magasba emel,

hogy szárnyak nélkül szárnyalok,

sok láthatatlant láthatok,

onnan fentről, mit innen soha,

repülnék veled fel egészen oda,

hol megállni vágyik az idő kereke,

s nem kérdezem súgva, hogy vajon szeret-e,

mert egyszerű válaszra találnék szemedben,

most mégis távolról figyellek a megtelt teremben,

ahogy mást ölelsz, csókod ízét ő érzi csak,

kérem a csillagokat, szemem most legyen vak,

hogy ne lássam boldogságod, mikor én könnyezem,

s tudom jól szíved össze sosem törhetem,

bár szeretsz engem, mégis meghalok,

egy életen át, csak a lelked társa maradok.

Fm.

Így múltunk el... (négy versszakban, négy évszakban)

Eszembe jut sok szép emlék,

hogy a kezemet szorongatva nem rég,

még együtt sétáltunk a hidegben kipirulva...

s most, már nem találom tekinteted.

Emlékszem, ahogy hangosan nevettél,

arcomat fürkészve gyakran messze merengtél,

s tavasszal az utcán derekam fogtad...

de már sehol sem érzem kezed érintését.

Felötlik a pillanat, mikor csókot adtál,

remegő ajkamtól viszonzást kaptál,

mégis magányosan fürödtem a nyári napsütésben...

szád nem csókolt többet oly lágyan.

És most arra gondolok, hogy újra vártalak,

a színháznál szorosan a karjaimba zártalak,

de ölelésed ridegebb volt, mint a közelgő ősz...

s lassan mindent hagytunk elmúlni.

Fm.

Nélküle se, vele se!

Léptem jobbra, léptem balra,

estem pofára, estem én már talpra.

Minden lépés csak fájó mozdulat,

majd jön egy hirtelen fordulat,

és én a karjaiba omlok,

elfutnék, de újra nagyot botlok.

Nem enged, magához láncol,

eltaszít és ismét engem vádol.

Szavai lelkemet tépik,

Szemei vad tekintetemet nézik.

Hajamat markolja, ajka ajkamhoz ér,

testünkben egyszerre lüktet a vér.

Annyira gyűlölöm, de mégis szeretem,

arcomat kezembe temetem.

Könnyem sincs már, mind elvette,

hogy sírjak érte, sosem engedte.

Így titokban zokogtam oly sokat,

szívem hurcolja nehéz láncomat.

Elfelejteni őt sosem tudom már,

szerelmünk szétválasztója a halál.

Fm.

Már csak emlék...

Másra már nem emlékszem, csak a jóra,

minden ki nem mondott néma szóra.

A tekintetre, mi felém repült,

s halvány mosollyal az arcomra ült.

Szállhatna haragom, szórhatnék átkokat,

kergethetnék valóra nem vált álmokat.

De sosem lesz, mi sosem volt,

a Nappal sem cserél helyet a Hold.

Nem kérdezek, ha úgy sincs válasz,

nem botlok el, mert nincsen támasz.

Mosoly, sírás, önfeledt nevetés,

mi akkor épp sok volt, az most kevés.

Mégsem vágyom másra vagy többre,

hazugságra vagy rideg közönyre.

Inkább maradjon EMLÉK, mi volt a múlt,

mi kezünk közül oly gyorsan a porba hullt.

Fm.

Megtenni...?!

Furcsa érzések sokasága,

nem is tudom mi van velem,

minden egyhangú feláldozása,

de még sem jó így nekem.

Messze az ég,

ahol ragyognak a csillagok,

kialudt már némelyik rég,

és nem mutatják, hogy hol vagyok.

Egyszer elfárad az ember,

s behunyja a szemét,

majd újra felkel,

de már nem érzi a kezét.

Oly hamar elmúlik minden,

s utánunk csak a por marad,

nem leszel te sem több, hidd el,

hiába szemedből most könny fakad.

Félsz előrelépni?

De akkor mi lesz veled?

Nem kell mindentől félni,

mert akkor csak rossz lesz neked.

Mondd meg neki, ha szereted,

az élet oly rövid,

boldogtalanná magad te teszed,

fojtsd el szomorú könnyeid.

Ne félj attól, hogy csalódnod kell talán,

hiszen az csak megerősíti a lelkedet,

nincsen rosszabb attól, ha jön a halál,

s akkor már késő bánni a tettedet.

Akkor majd nem mondhatod el,

mennyire szeretted volna őt,

nem támaszthatod magadat fel,

s nem pótolhatod az elveszett időt.

Fm.

Mese... mese...

Amikor azt hittem, valóra válhat,

ajka vadul csókolta számat,

pedig csalfa csók volt csupán,

hazudni jól tud ám.

Mosolygós szemével mikor engem nézett,

a kerítés tövéből egy rózsaszálat tépett,

majd a hajamba tűzte,

kusza hajfürtjeim közé fűzte.

Kacér mosolyom szeme fényében elmerült,

testem karjaiban lágyan megfeszült,

az esőben ruhánk összetapadt,

lábunk a sáros földhöz ragadt.

Nyakam csókolta, kezét blúzom alá csúsztatta,

forró ajka fülembe nevemet suttogta,

kezem vadul kóborolt arcán,

s mint alma a fán csüngtem ajkán.

Mese, mese tündérálom,

elfogyott a bátorságom,

messze már a hercegem,

átvágtat a kerteken...

Fm.

Nektek...

Mit is mondhatnék most rólatok?

Hisz velem tenni mindig csak jót tudtatok.

Gyermekekként indultunk el a hosszú úton,

s most együtt merengüng el a véget ért múlton.

Visszaemlékszünk minden jóra,

a sok kedves és bátorító szóra,

amikor egymásra támaszkodva lépkedtünk előre,

s hatalmas szemekkel bámúltunk a jövőbe.

Emlékeztek ugye, mennyit nevetett szánk,

s hogy hányszor borult fentről a szomorúság ránk?

De mi akkor sem féltünk,

mert mindig csak reméltünk,

bíztunk egymásban,

menedékre leltünk a másik karjában,

és letöröltük a könnyeket az arcról,

mindig kihúztuk egymást a bajból.

Barátaim. Fénylő csillagok voltatok az égen,

mutattátok a helyes utat nékem.

Mi lesz most, hisz útjaink kettéválnak?

Tudom a kedves percek vissza-vissza járnak,

s az együtt töltött idők szép emlékké válnak.

Drága Barátok. Most együtt vagyunk még,

és tőletek búcsúzni szeretnék.

Bár elmegyünk, de az emlék akkor is örök,

szívemből nektek egy-egy darabot török.

Fáj, a búcsúzás, de most még utoljára rátok nevetek,

kedves barátaim minden jót nektek, ég veletek.

Szeretlek Titeket...

 Fm. 

Szivárvány

Sok-sok mese, min felnőttem,

most mégis ijesztő az út előttem,

királylányok a kastélyban,

semmi sem olyan, mint álmomban.

Csodák helyett keserű vigasz,

minden mi itt van az valóban igaz,

rohan velem az élet, fut, szalad,

romba dönt mindent egy pillanat alatt.

Az ablakban mégis eső után,

miután az utcán jól megázott ruhám,

az eget kémlelem, mert ott van a csoda,

de kérdezem, vajon ki rakhatta oda?

Sok szín, mégis eggyé olvad,

pompája megszégyeníti a dicső Holdat,

boldogság jár át engemet,

ragyogtatja lelkemet.

Az élet örömei ezek a pillanatok,

mikor a csodának magad átadhatod,

eső után az erkélyre kiállván,

az égen megjelenik a szivárvány.

/2011. 05. 06. Farkas Mária/

Vége

Van úgy, hogy búcsúznunk kell,

most eljött az idő, hát engedj el!

Ne fogd többé a kezemet,

felejtsd el a nevemet!

Ne szeress, nincs már semmi,

nem érdemes ezt folytatni.

Hagyd a szívem, had szálljon,

hagyd, hogy egyszer a saját útján járjon.

Ne kérj, ne vádolj, és ne akarj engem,

már nem vágyom Rád, nekem el kell mennem.

Szabad akarok lenni, elfelejteni a múltat,

meneküli, hol szívemben vihar már sosem dúlhat.

Egyszer majd rátalálok csodákra, mesékre,

nevetve, boldogan nézhetek fel a kék égre,

és nem állják utam többé hatalmas falak,

minden mi volt, most kettészakad.

Nem bánom hát, nem szeretlek,

tudom, hogy már holnap elfeledlek,

és fájni sem fog a hiányod,

nevetve még utánad kiáltok,

hogy vesztettél, és nem vagy más csak egy senki,

örökre el foglak téged majd feledni!

/2011. 03. 31./

/Farkas Mária./

Tétova gondolatok...

Tétova gondolatok cikáznak fejemben,

mintha minden más lett volna,

pedig csupán egy karnyújtás a vég,

van egy kéz, mely a mélybe tolna.

Kihűlt a kávé, nem melegíti kezem,

a félhomályban felvillannak képek,

nem várok már választ, sem megoldást,

az ablakon át messzire nézek...

Kusza hajfürtöm vállamra hull,

eső kopogtat, fák ága reccsen,

futni, szaladni, bújni előle,

a függöny is ijedve lebben...

Tétova gondolatok cikáznak fejemben,

félelem sincs, megölte a magány,

kihűlt kávé, felvillanó képek...

elalszom e hűvös nyáréjszakán...

/2010. 11. 21./

/Farkas Mária/

Születésnapra

/Egy ember addig él, míg az utolsó, aki emlékszik rá/

/by Pingipang/

Lassan augusztus huszadika,

a Te napod Drága Nagyapa.

Az nap csakis érted él minden,

még az ég is mosolyog hidd el.

Vagy talán Te nevetsz rám onnan fentről?

Felmásznék a világ tetejére, hogy egy hegyről,

a legmagasabb csúcsról kiáltanék hozzád,

-Látsz engem Nagypapi? Kérlek, mondd már!

Hogy tudnám még egyszer megérinteni dolgos kezedet?

Az égre aranyos porral festem a nevedet.

Mikor láthatom újra fáradt arcodat??

Beszélj hozzám, had halljam lágyan csengő hangodat!

Gyűlölöm a napot, amikor szó nélkül itt hagytál,

szerető unokád búcsú szavára nem vártál.

De tudom, hogy mindig igaz szívvel szerettél,

csak a jóra, csak a szépre neveltél.

Fáj minden ünnep, nélküled oly nagy a csönd,

arcomon most is legördül a könny.

Az égre tekintek s fölszárad az arcomon,

-Meglátogatsz ugye a következő hajnalon?

Mesélj nekem úgy, mint régen,

rajzolj madarat, ahogy repül az égen!

Simogasd meg forró homlokom,

kezeidet, mint árva gyermek csókolom.

Tudom, hogy majd egyszer viszontlátlak,

futok feléd és szorosan a karjaimba zárlak.

Kedves arcodra sok csókot adok,

Drága Nagyapa, Boldog Születésnapot!!!

/2010.08.14. szombat/

/Farkas Mária/

Oldal: Rímek egy csokorban... tőlem
Jujj, de izgi! - © 2008 - 2024 - mariam.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat